A napokban felrobbant a net, hiszen az eddigi 1 helyett 2 Keserű Méz jelent meg a piacon. De miről szól a vita? Kinek van igaza? És ami a legfontosabb: melyik változat a jobb?
2011-et írunk, egy sör szempontjából mai szemmel nézve elég puritán évet. A hazai sörök csúcsát a nagy többségnek még pár jobban sikerült barna sör jelenti, a full extrás külföldi főzet alatt még valami könnyebben behozható belga sört értünk és az IPA betűszó még úgy hangzik, mint valami egzotikus adónem. Ebbe az érába csapódott be az 1. Főzdefeszt, ami akkor még színtisztán a sörgeekek találkozásáról és együtt ivásáról szól. Itt jelent meg két figura egy komlópisztolyos szőkével díszített sörrel, ami a Keserű Méz névre hallgat. Egyikük Bart Dániel, sörújságíró, aki már megtapasztalta nyugaton, mit tudnak a komlósabb sörök, és divatszóval élve brandet épített erre a felismerésre. Másikuk Gyenge Zsolt, fóti sörfőző, aki tapasztalatával és eszközparkjával megvalósította az édes-keserű sör ötletét. A Keserű Méz új volt, izgalmas, nem csoda hát, hogy nagyot ment.
Aztán teltek az évek. Megalakultak a mára már nagy pesti főzdék, bejött az IPA, majd az APA, a New England, a savanyú sörök és még ki tudja, mennyi extrém, határokat feszegető sördivat. A Keserű Méz viszont maradt ami volt: komlósan keserű és malátásan édes sör, ami viszont már nemcsak, hogy nem volt extrém, de sörös világban inkább a belépő sör kategóriába esett. Történetünk szereplőinél pedig – vélhetően – itt történt meg a mostani vitához vezető nézeteltérés.
Mivel ilyen feszült légkörben nehéz teljesen hiteles forrást találni, csak találgatni tudok a vita okáról, de a jelek valami ilyesmi felé mutatnak: Bart megelégelte, hogy a Keserű Méz már nem annyira ütős, nem annyira extrém főzet mint volt. Másik projektjében, a Yeast Wörksben is nemrég újított fel egy régi receptet, szerinte a Mézre is ráfért volna a ráncfelvarrás. Ezzel szemben Gyenge nem akart változtatni azon, ami bevált. Bár Fóton is volt némi újítás, a bemutatott főzetek is inkább az old school sörök kategóriájába estek – ez alól talán a vegyes fogadtatást kapott trópusi gyümölcsleves IPA csak a kivétel –, ráadásul az emberek mai napig keresték a Mézet. Ez a kívülről is látható felfogásbeli különbség lehetett tehát a vita gyújtózsinórja, de hogy ezen kívül pénzügyi, szakmai vagy emberi összetevők játszottak-e szerepet, arról talán csak a résztvevők tudnának nyilatkozni. Mindenesetre a szakítás megtörtént.
Bart pedig fogta a – jogilag hozzá tartozó – nevet és arculatot és újra lefőzette a Keserű Méz hoplagert, immár más recept alapján, a Reketyénél. Erről megérkezett egy cikk is, amit akkor még mindenki csak nyugtázott, hiszen itt a fent vázolt vitáról még szó sem volt. A publikum annyit kapott, hogy volt egy régi nagy klasszikus, ami mára már kiment a divatból, tehát meg kell újítani. A buli akkor indult be igazán, mikor Gyenge kiadott egy Facebook posztot arról, hogy a Keserű Mézet hamisítják, méghozzá „silány megjelenésű dobozban”. Ezen kívül nem sok lényegi háttérinfót kapunk a bejegyzésből, a sztorinak az a komponense kimarad, hogy a dobozos verzió gyártója nemcsak, hogy az ő volt üzlettársa (és a Keserű Méz másik szülője), de a név használatának birtokosa is. Kapunk viszont egy adag nosztalgiát és egy kérést, hogy terjesszük, hogy az üveges az igazi. Ezzel pedig felrobbant a sörvilág véleménygyára.
Egyesen azt sérelmezték, hogy a brand hírnevét eddig építő Fóti főzdétől kétoldalú megegyezés nélkül elveszik a Keserű Méz használatát, másokat az háborított fel, hogy Gyenge posztjában csak a történet azon része jelenik meg, ami őt tünteti fel jobb színben, nem árnyalja a képet, ezzel félrevezetve a fogyasztókat. A Facebook-vitába még Bart is beszállt, aki azt sejtette, hogy igyekezett megegyezni Gyenge Zsolttal, de az nem vezetett sokra.
Innen is látszik, hogy a történet nem fekete és fehér, így az igazságtételt is az olvasókra bízom. A történet egy szegmenséről azonban még alig esett szó: MILYEN a két Keserű Méz egymás mellett? Ebbe ástam most bele magam.
Bevásárlás után egy dolgot nyugtázni tudtam: a csomagolás – az alkoholfok és a gyártó kivételével – teljesen ugyanolyan. A doboz az égvilágon semmivel sem silányabb, mint az üveg (itt, úgy érzem, inkább a „rúgjunk bele valamibe” hatás érvényesült), sőt a címke enyhe fényes mivolta még picit dob is az összképen. Az egységárakon viszont már érződött a különbség, hiszen a fél literes üveg szinte ugyanannyiért vándorolt hozzám, mint a 0,33-as doboz. De ezek persze nüanszok, a lényeg az, ami a pohárba kerül.
Na és az volt az, ami igazán különbözött. Míg a Fóti változat matt bronz folyadék volt gyorsan elillanó és egyébként is szerény habbal, addig a dobozos újragondolás közelebb állt az aranysárgához, színe áttetsző, habján pedig egy ötforintost is lehetett volna tárolni. Ez a látható testbeli különbség az illatokban is megfigyelhető volt, hiszen a régi motoros hozta a masszívan malátás, karamelles, mézes jegyeket, míg az újonc a lagerekre jellemző vékony, de azoknál komlósabb aromákat árasztott. Ebből pedig már sejthető is a legnagyobb különbség. Íz tekintetében ugyanis a Gyenge-féle változat inkább a névhez ragaszkodik: a maláta masszív édességét a keserű komló összjátékából tényleg jön a keserű méz feeling, érzetre (még mindig) az régebbi főzeteket idézi, jellegében is inkább egy öreg IPA-ra hajaz, mint komlós lagerre. Bart változata ezzel szemben a hoplager jelleget ragadja meg: íze sokkal enyhébb, letisztultabb, a domináns komló mellett a maláta csak alig jelenik meg, ezzel a név Méz része el is veszik, cserébe aki valóban lagerre vágyik, ezzel találja meg számításait.
Innen is látszik, hogy mint a vitában, úgy a sörök terén sincs egyértelműen jobb vagy rosszabb, hiszen egy édes-keserű „proto IPA” áll szemben egy új felfogású hoplagerrel. Ezek után pedig már csak egy kérdés marad megválaszolatlan: tényleg ér ennyit ez a név?
