'17-es, '18-as és whiskey hordós '18-as teszt
„Ilyen lehetőség is ritkán adódik az életben.” Ez volt az első gondolatom, mikor kézbe vettem a Horizont 2018-as Night Shift palackjait. Palackjait, mivel idén nem csak az újabb russian imperial stout adagunkat kaptuk meg, de a főzde saját magára licitálva kiadott egy Jack Daniels Tennessee whiskey hordóban érlelt változatot is. És ez még nem minden, hiszen az élelmesebbek még elkaphatták a 2017-es Shift utolsó palackjait (én is beszereztem egyet). Ha pedig erre még rápakoljuk azt a tényt, hogy a tavalyi évjáratot még frissen is teszteltem, talán meg lehet érteni az izgalmamat. Következzék tehát egy cikk arról, mennyit változott egy nagy sör egy év alatt, hogy mennyit számít egy új évjárat és hogy mit tesz a sörhöz egy jó hordó. Ez masszív lesz, mint a RIS!
Kezdjük talán azzal, mennyit változott egy év alatt a 2017-es Night Shift. Röviden: nem sokat. A most kóstolt éjfekete főzetnek talán a habja illant el picit gyorsabban, de illatából ugyan úgy kiabált a holland kakaópor és az enyhe, melengető alkoholosság. Íz tekintetében úgyszintén visszatért előbb a kakaó, majd a vége tájékán a már régen is sokat dicsért aszalt gyümölcs a füstös-melengető lezárással. Teste ugyan most is elég filigrán volt, de egy év alatt annyi masszív, arcba verő imperial stouttal volt dolgom, hogy ezt a kis változatosságot nem is igazán bántam: a gyümölcsös jegyeknek egész jól állt.
Na de ennyit a nosztalgiáról, jöhet az idei Shift, méghozzá először hordó nélkül. A hab itt már masszív és tört fehér, a fekete szín marad, de illata nincs. Ez elég furcsa, főleg annak tükrében, hogy az idénre 9-ről 10 %-ra feltekert alkoholfok egy sokkal masszívabb testhez társul. Persze nem kell itt nyers brutalitásra gondolni, hisz a korty sima és kerek. A ’17-es aszalt gyümölcs itt átalakul igazi, minőségi fekete csokiból összegyúrt konyakmeggyé, a végső füst helyére pedig egy kis narancshéj-jelleg kúszik be. Az alkohol a korty végén megmarad, sőt (ahogy a számok is súgják), intenzívebb. Az új főzetben tehát visszaköszönnek az ismerős elemek, de picit átgyúrva és sokkal harsányabban. Talán ennek köszönhető, hogy egy vakkóstolón nem biztos, hogy össze tudnám párosítani a két évet: a ’18-as főzet folyékony bonbonossága sokkal közelebb áll a RIS fő sodorvonalához, mint a tavalyi debütáló főzet. De a legnagyobb meglepetés még hátra volt.
Felbontottam ugyanis az idei Tennessee whiskey-s változatot is. Már a hab leültetett: az előző kettő sárgásfehérségéhez képest ugyanis egy buborékozó karamellizált cukorra hajazó réteg ült ki a (nem meglepően szintén fekete) sör tetejére, majd kis idő múlva el is illant teret engedve a fás-whiskey-s jegyeknek illatban. Illatban és ízben ugyanis a hordó átvette az irányítást, méghozzá nagyon durván: a natúr változatból csak az édesség, az alkohol és a befejező narancs aroma maradt, a fa és a bele szivárgó párlat minden más jegyet felülír. Ennek köszönhetően pedig megkapjuk azt, amiről mindenki álmodik, ha egy whiskey-s imperial stoutot vesz le a polcról: egy whiskey-s imperial stoutot. Kerek testtel, kifejezett alkoholossággal, kakaó helyett inkább karamell jelleggel, na és persze a Tennessee ízek legjavával.
Komolyan mondom élmény volt ezt a kóstolót végigzongorázni. A ’17-es főzetet ajánlom levadászásra mindenkinek, mert tartja magát (cserébe nem változott) és mert az elmúlt 1 év alatt nálam többször volt hivatkozási pont. Persze lesz olyan, akinek a tavalyi változat túl vékony vagy furcsa: az ő verziójuk az idei sima konyakmeggy-sör. Ezzel a választással nem lehet mellélőni az édesszájú sörösöknél, akik valami masszívat próbálnának. Végezetül pedig ott a 3 közül a legőszintébb és legizgalmasabb változat, a Tennessee whiskey hordós. Ezt senkinek nem ajánlom, aki nem bírja a névben is szereplő italt, de aki sör mellett az aranyló szesszel is szívesen koccint, az oda meg vissza lesz a gyönyörűségtől, mert ez nagy betűs Whiskey-s Imperial Stout. Itt az íz nem bujkál vagy motoszkál: itt masszívan betoppan, és ott magasodik végig.
