Teszt
Elég régóta hangoztatom, de talán még mindig érvényes, hogy a dupla IPA-k országa vagyunk. Hiszen divatok jönnek, divatok mennek, de az a véleményem még mindig tartja magát, hogy az élmezőnyben valahogy mindig ott van legalább 1 DIPA is az örök klasszikusok közül. Ha a dolog hátterén filozofálunk, azért ez érthető is: a magyar ember bírja az ütősebb százalékot, a kraft sörben az intenzív ízeket keresi, na és az se baj, ha kicsit édeskés az ital. Ezen a vonalon haladva pedig nem csoda, hogy a Fehér Nyúl kezdetektől velünk futó alapkínálatába is befért egy DIPA, vagyis Imperial IPA.
A klasszikussá vált stílus Fehér Nyulas változata közepes habbal és bronz színnel mutatkozik be az érdeklődőnek. Általában nagyobb beleásás nélkül is felfedezni illatában az ilyenkor már szinte elkönyvelhető karamelles édességet, de a szokott receptet már itt is feldobja egy kis gyümölcsösség. Ehhez mérten a sör kóstolás után is e duóval nyit: először az égetett cukor édeskés világa jelenik meg, majd befigyel egy barackos-teás íz is, ami körülbelül fél távig uralja is a terepet. Ekkor viszont fordul a kocka, hiszen a tea mögött végigfutó grillázs átvált egy enyhe füstösségbe és az édesség egy kifejezetten medvecukorra emlékeztető ízt hoz elő. Ezzel a meglepetéssel zár a korty egy hosszú és telt lecsengés után.
A kóstolás alatt 2 fontos gondolat fogalmazódott meg a fejemben. Az egyik szerint épp ezért érdemes újra próbálni ismerős(nek hitt) főzeteket, hiszen ez a komplexitás eddig valahogy nem tűnt ki, pedig bűn lett volna nem felfedezni. Itt pedig bele is folynék a másik pontba, hiszen a belerejtett csavarokkal a Fehér Nyúl alap DIPA-ja még ebben a tömött mezőnyben is egyedi tud lenni, ami a minőséggel kombinálva hatalmas szó. Ezt a sört mindenkinek merem ajánlani, méghozzá teljes szívemből, de sokrétűsége miatt talán a kóstolgatósabb-elemzősebb arcok járnak vele a legjobban.
