A Pfneiszl birtok kékfrankos hordóiban érlelt imperial stout. A főzet a 2018-as Borefts fesztiválon debütált.
TESZT
Na tessék! Nemrég jött ki a cikkünk a sörbe oltott borokról és a MONYO máris villantott ezen a téren egy nagyot. Végre itthon is útjára indította ugyanis a Terroir sorozatát, melynek lényege, hogy a sörökön keresztül mutassa be a magyar borvidékeket, ezzel létrehozva egy kuriózumot, ami csak itthon készülhetett és készülhet el. Persze az, hogy hogyan applikáljuk bele a borászatok eszenciáját egy sörbe és egyáltalán milyen sörről beszélünk, az tételenként változik.
Bár a sorozat hivatalosan még csak most indult el itthon, előző tesztem alanyaként szolgáló, villányi spontán erjesztésű sör mellett egy második tag is hivatalos volt a premierre. A kettes számú palackban ugyanis egy elég meglepő párosítás, a soproni Pfneiszl Birtok kékfrankos hordóiban érlelt, a borral kiegészített russian imperial stout várta a kóstolókat. Persze a képlet kissé átláthatóbb lesz, ha megnézzük a sör történetét is. A főzet ugyanis a X. Borefts Bier Festivalra készült, a De Molen éves óriás bulijára. A fesztivál pedig nem csak a kóstolóknak kedvez, de a sörfőző vendégeknek is ad egy kis feladatot: ez 2017-ben a virág felhasználása (ebből lett a Yummy Mummy), idén pedig a 9 fix alapanyag és 1 választott összetevő sörré alakítása volt. A meghatározott alapanyagok eléggé a stout irányába mutattak, ehhez pedig a MONYO egy igazi hungarikumot akart társítani, nevezetesen a soproni kékfrankost, amit a Terroir sorozat keretei között amúgy is be akartak mutatni. Így került hát ez a masszív, malátás és alkoholos sör a boroshordókba. (Külön érdekesség, hogy ugyanerre a kihívásra készült a Reketye FCKMNG barackos savanyú stoutja is.)
Ezen a ponton pedig el kell dönteni, milyen szemmel nézi az ember a sört. Tekinthetünk úgy rá, mint egy magyar sörkultúrát képviselő, érdekes addendummal ringbe szálló verseny stoutra. Ennek pedig tök jól működik. Az apró szemű illanó hab tipikus, kakaós imperial stout illatot fed, az éjfekete főzetben pedig szintén a holland kakaós jegyek dominálnak egy kis alkoholossággal és aszalt bogyós gyümölcsök diszkrét, de könnyen kiérezhető ízével. Az íz gazdag és telt, a korty sima és édeskés. Ez egy olyan stout, amit versenyre lehet bocsátani, sőt a kritikus kóstolóknak még egy csavar is van benne: úgy a pohárban, mint a történetében.
A sör tehát a RIS rajongóinál működni fog, talán a néha túl intenzív alkoholt vehetik észre az erre érzékenyek, de ez sem kifejezetten zavaró vagy tolakodó a sör összességét tekintve. No de mi van a kékfrankossal? Ezen a fronton már kicsit vegyesebbek az érzelmeim. Az előbb említett aszalt bogyók ízéért ugyanis valóban a bor felel (ezek jellemzőek a vörösborra is), de maga a boros jelleg elveszik az étcsokis-malátás testben. Bár a palackon a soproni borvidéken van a hangsúly, a bor maga mégis csak inkább csak egy csavar a főzetben, de nem fő irányvonal vagy téma. Ez pedig enyhe csalódás lehet azoknak, akik a kékfrankost akarták sörös köntösben látni.
Persze csak enyhe csalódás, hiszen egy szépen összerakott, érdekes és nem hétköznapi imperial stoutot kapunk a pénzünkért. Aki már eleve erre hajt, nem jár rosszul. Azoknak viszont, akik a vörös szőlő levének aromáját akarják kiérezni a sör minden porcikájában, inkább a villányi tesót tudom ajánlani, ott a szőlő köré épül minden zamat. Így talán még jobban jártunk a dupla premierrel, hisz mindenki megtalálja, amit egy ilyen különleges sörben keres.
